„Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Zsolt 90
1 Mózesnek, Isten emberének imádsága. Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre. 2 Mielőtt hegyek születtek, mielőtt a föld és a világ létrejött, öröktől fogva mindörökké vagy te, ó, Isten! 3 A halandót visszatéríted a porba, és ezt mondod: Térjetek vissza, emberek! 4 Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel. 5 Elragadod őket, olyanok lesznek, mint reggelre az álom, mint a növekvő fű: 6 reggel virágzik és növekszik, estére megfonnyad és elszárad. 7 Bizony elmúlunk haragod miatt, indulatod miatt hirtelen semmivé leszünk, 8 ha magad elé állítod bűneinket, titkolt vétkeinket orcád világossága elé. 9 Elmúlik minden napunk haragod miatt, úgy elmúlnak esztendeink, mint egy sóhajtás. 10 Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk. 11 Ki tudja, milyen erős haragod, és milyen félelmetes felháborodásod? 12 Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! 13 Fordulj hozzánk, Uram! Meddig késel? Könyörülj szolgáidon! 14 Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként, hogy vigadjunk és örüljünk egész életünkben! 15 Örvendeztess meg bennünket annyi napon át, ahányon át megaláztál, annyi éven át, ahányban rossz sorsunk volt! 16 Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, és méltóságod fiaikon! 17 Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!
Bibliaolvasó kalauz – Rácz Lajos igemagyarázata
Mózes közbenjáró imádsága súlyos üzenetet hordoz, mégis azonosulni tudunk vele. A kémek kiküldése óta (4Móz 13) a csodák sorozatát átélt nép már nem hisz Isten ígéretében. Az élet értelmetlen körjárattá (3), a puszta temetővé válik (7). Mózes előbb a maga, most népe bűnéért járja a pusztát. A negyven évnyi vándorút végén a honfoglaló új nemzedékért közbenjárásra van szükség! Bűnbánat (8–11), életrendezés (12), Isten naponta kiáradó kegyelme (14) nélkül még ők se mehetnek be az ígéret földjére! „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” (12). Erre van szükségünk ma is!
RÉ 90 MRÉ 90
„…megszentelt edény lesz…” 2Timóteus 2,19–26
19 Az Isten által vetett szilárd alap azonban megáll, amelyre ez van pecsételve: „Ismeri az Úr az övéit, és hagyja el a gonoszt mindenki, aki az Úr nevét vallja!” 20 Egy nagy házban pedig nemcsak arany- és ezüstedények vannak, hanem fa- és cserépedények is, amazokat megbecsülik, emezek pedig közönséges használatra valók. 21 Ha tehát valaki megtisztítja magát ezektől, megbecsült, megszentelt edény lesz, az Úrnak is hasznos, és minden jó cselekedetre alkalmas. 22 Az ifjúkori kívánságot pedig kerüld! Törekedj viszont az igazságra, a hitre, a szeretetre, a békességre azokkal együtt, akik tiszta szívből hívják segítségül az Urat. 23 Az ostoba és éretlen vitatkozások elől térj ki, tudva, hogy ezek viszálykodást szülnek. 24 De az Úr szolgája ne viszálykodjék, hanem legyen barátságos mindenkihez, tanításra alkalmas és türelmes, 25 aki szelídséggel neveli az ellenszegülőket, hátha az Isten megadja nekik egyszer, hogy megtérve megismerjék az igazságot, 26 és felocsúdjanak az ördög csapdájából, aki foglyul ejtette őket, hogy akaratát teljesítsék.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(21) „…megszentelt edény lesz…” (2Timóteus 2,19–26)
Bizonyosságunk az, hogy Isten tulajdonai vagyunk, az övéi vagyunk, akiket minden helyzetben ismer, számontart és nem enged elszakítani magától soha az Úr. Ez a bizonyosság életünk minden percének szilárd alapja, miközben annyi minden ingadozik vagy éppen összedől körülöttünk. Más képpel élve: ez a bizonyosság Isten szeretetének pecsétje az életünkön (19).
Ez a bizonyosság arra is késszé tesz bennünket, hogy elhagyjunk minden gonoszt, minden olyan dolgot, ami nem kedves az Úrnak. Aki az Úr nevét vallja, az szentül él, miközben élete egyre inkább tisztul, érik. Az apostol is jövő időben fogalmaz: ilyenekké leszünk. Maga az Úr a garancia erre, nem egyszerűen csak a mi akarásunk és erőfeszítésünk, hanem az Úr, aki nem engedi, hogy övéi átlépjenek olyan határokat, amelyek az istentelenség lejtője felé vezetnek; hiszen Isten az események Ura is, övéi életében (19).
A szentség kapcsán szintén egy képet tart elénk az apostol. Különféle anyagból készült edények vannak egy háztartásban, de az edény szentségét nem az anyaga határozza meg, hanem az, hogy mivel töltik meg az edényt, mit hordoz maga az edény. Mivel van tele az életünk? Mit kell kiborítani abból, hogy helye legyen ott annak a Valakinek, aki egyedül adhat értelmet életünknek, és Aki azt az örökkévalóság távlataiba helyezheti azt. Ne felejtsük el, hogy egy edény akkor is értelmetlen önmagában, ha szép anyagból készült, de csak öncélúan kérkedik magával, szépségével, nemességével, adottságaival, ám valójában üresen porosodik az élet stelázsijának legmagasabb fokán (20).
Azok az edények is szentté lehetnek, amelyeket nem istentiszteleti, hanem hétköznapi használatra szántak (20). Sőt, ez a küldetésünk: a hétköznapokban is szentül élni, az élet istentiszteletét élni! (Róma 12,1–2) Világosan megfogalmazza az apostol, mit jelent ez a szentség, a hétköznapokra nézve: hasznossá lenni mások számára, az Úrnak kedves módon. Így legyen megszentelt edény az életünk, mint akik nemcsak az emelkedett ünnepeken, hanem a hétköznapokban lesznek hasznossá, áldottá. Hasznos-e az egyház? Hasznos-e mások számára az, amit mondunk, hirdetünk, teszünk? Értik-e azt az emberek? Épülnek-e általunk? Békességszerzők vagyunk-e, még akkor is, amikor megvalljuk a hitünket? Urunk, tégy bennünket így „megszentelt edényekké”, mint akik mindenkor hasznosak, áldottak!