„...imádkozásotok ne ütközzék akadályba.” 1Pt 3,1–7
1 Ugyanígy, ti, asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, hogy ha közülük egyesek nem engedelmeskednek az igének, feleségük magaviselete szavak nélkül is megnyerje őket, 2 felfigyelve istenfélő és tiszta életetekre. 3 Ne a külső dísz legyen a ti ékességetek, ne a hajfonogatás, arany ékszerek felrakása vagy különféle ruhák felöltése, 4 hanem a szív elrejtett embere a szelíd és csendes lélek el nem múló díszével: ez értékes Isten előtt. 5 Egykor a szent asszonyok is, akik Istenben reménykedtek, így díszítették magukat: engedelmeskedtek férjüknek, 6 ahogyan Sára engedelmeskedett Ábrahámnak, és urának nevezte őt. Az ő leányai lesztek, ha jót tesztek, és ha nem féltek semmiféle fenyegetéstől. 7 És ugyanígy, ti, férfiak is, megértően éljetek együtt feleségetekkel, mint a gyengébb féllel, adjátok meg neki a tiszteletet mint örököstársatoknak is az élet kegyelmében, hogy imádkozásotok ne ütközzék akadályba.
Bibliaolvasó kalauz – Kónya Ákos igemagyarázata
A szakirodalom „házitábláknak” nevezi ezeket a bátorító üzeneteket. Ami most nekünk régimódinak tűnik férfi és nő kapcsolatára nézve, az abban az időben újnak számított. A lényeg ott található, hogy ha Istent féljük, és vele rendezett a kapcsolatunk, akkor rendeződnek a kapcsolataink. Nem egymás ellen, hanem együtt élhetjük szeretetben a hétköznapjainkat. A szeretet mellett pedig a tiszteletet is gyakorolhatjuk a másik fél irányában.
RÉ 126 MRÉ 126
„Kőfal vagyok, …de őelőtte olyan leszek, mint aki megtalálta boldogságát.” Énekek 8
1 Bárcsak bátyám lennél, ki anyám mellét szopta! Ha az utcán találkoznánk, megcsókolhatnálak, és nem szólnának meg. 2 Elvezetnélek, anyám házába vinnélek. Te tanítgatnál engem, én meg fűszeres borral itatnálak, édes gránátalmaborral. 3 Bal karja a fejem alatt, jobbjával átölel engem. 4 Kérve kérlek titeket, Jeruzsálem lányai: Ne keltsétek, ne ébresszétek föl a szerelmet, amíg nem akarja! 5 Ki ez a lány, aki a pusztából jön szerelmesére támaszkodva? Az almafa alatt költöttelek fel, ahol anyád vajúdott veled, ahol vajúdott, és megszült téged. 6 Tégy engem, mint pecsétet a szívedre, mint pecsétet a karodra! Bizony, erős a szerelem, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír. Úgy lobog, mint a lobogó tűz, mint az Úrnak lángja. 7 Sok víz sem tudja eloltani a szerelmet, folyók sem tudják elsodorni. De ha valaki háza minden kincsét kínálná is a szerelemért, csak megvetnék érte. 8 Kicsi még a mi húgunk, nincsen neki melle. Mit csináljunk húgunkkal, amikor megkérik? 9 Hogyha kőfal, építünk rá ezüst pártázatot; hogyha pedig ajtó, bedeszkázzuk cédrusfával. 10 Kőfal vagyok, melleim, mint a tornyok; de őelőtte olyan leszek, mint aki megtalálta boldogságát. 11 Szőlője volt Salamonnak Baal-Hámónban, szőlőjét őrökre bízta, mindegyikük ezer ezüstöt hozott a termésért. 12 A magam szőlőjére magamnak van gondom. Az ezer ezüst legyen a tiéd, Salamon, kétszáz pedig a termés őrzőié. 13 Te, kertekben lakó lány! Barátaim a szavadat lesik, hadd halljam én is! 14 Siess hozzám, szerelmesem, mint egy gazella vagy egy fiatal szarvas a balzsamillatú hegyeken!
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(10) „Kőfal vagyok, …de őelőtte olyan leszek, mint aki megtalálta boldogságát.” (Énekek 8)
Az Énekek éneke végén két különálló egységű, akár egymástól függetlenül keletkezett és egymás mellé került énekről lehet szó. Ezek értelmezése gyönyörűségesen izgalmas feladat, imádságos szívvel azonban megnyílnak a szakaszok. Az utolsó előtti egységre figyelünk most (8–10).
Legvalószínűbb, hogy a boldog asszony itt régi emlékét eleveníti fel, amikor elmondja férjének, mit mondtak neki a testvérei még serdülő lány korában, amikor először jött szóba jövendője (8). Ha kőfalnak bizonyul a húguk, ha ellene áll mindenféle ostromnak, azaz, ha megőrzi tisztaságát a kellő időre – ígérték a fivérek –, akkor a maguk részéről is mindent elkövetnek, hogy ennek méltó jutalmát vegye; gondoskodnak róla, hogy húguk nevét, tisztaságát szembetűnővé tegyék, mint ahogyan messzire csillog a kőfalra, várfalra húzott ezüst dísz (9). Ha ajtónak bizonyulna a húguk, ha nyitottabban viselkedne, akkor maguk gondoskodnak őrzéséről, vigyáznak, hogy senki ne férhessen hozzá, amíg meg nem érkezik számára az egyetlen, igazi vőlegény (9). A lány hálásan és bizonyosan, azaz megnyugtatóan felelt fivérei féltő szeretetére: Kőfal lesz, szilárdan megáll, de az egyetlen igazinak, ha jön, kaput fog nyitni, mint aki megtalálta boldogságát (10).
Számos üzenet ragyog fel előttünk, miközben ezt a szakaszt olvassuk. Legyünk kőfal szilárdak, zártak a magánéletünkben, és csak az Istentől rendelt egyetlen, igazinak nyíljunk meg. Legyünk kőfal szilárdak a mindennapokban, álljunk ellent sokféle „magánéleti” és „közéleti” kísértésnek: álljunk ellent hízelkedésnek és provokációnak, érzelmes szépelgésnek és gyalázkodásnak, kedvességbe csomagolt érdekeknek és zsarolásoknak; legyünk tiszták és hűségesek, ugyanakkor óvatosak és megfontoltak! Legyünk kőfal szilárdak a hitben, hiszen ez a hívő, szent zárkózottság annak bizonysága, hogy a mi egyetlen Urunkban megtaláltuk a boldogságot, nem kell több, nem kell más! Ez a boldog bizonyosság azt is jelenti: csak az Úr előtt lehetünk nyitottak, Őelőtte kitárulkozhatunk. Nagy kérdés: zárt kőfal legyek, vagy nyitott ajtó? Aki hűséges, szilárd kőfalként tesz bizonyságot az Egyetlenről, mint a kőfal tetején ragyogó ezüst pártázat, aki ekként szilárdan hűséges kőfal azok felé is, akiket az Úrtól kapott, és aki ezáltal tényleg hitelesen ragyog, az megnyithatja kőfalának ajtaját, és nyithat mások felé, mint Isten boldogságot adó szeretetének szolgája. Hit nélkül csak a kőfal zártság marad azok számára is, akik a szabadság nagy nyitottságát hirdetik, mert mindannyian be vagyunk zárva saját magunk önző és önhitt világába, és szabadságunk csak annyiból áll, hogy szórjuk tele önmagunkkal a világhálót, meg mások – akár névtelen – gyalázásával, rögzített telefonbeszélgetésekkel. Mások gyalázása önmagunk kárhoztatása valójában, szabadságnak tűnő halálos zártság. Mi ez, ha nem egy olyan kőfal, amelyen nincs ajtó, sem napsütésben ezüstként ragyogó párkányzat; ez a legkárhozatosabb zártság, önmagunkba szédült üresség.
Urunk, találj meg bennünket, hogy mi megtalálhassunk Téged, így önmagunkat és egymást! Urunk, építsd a kőfalat, egyértelműsítsd a dolgokat örök rended szerint, és tégy a kőfalra ezüstös, ragyogó párkányt, a megfelelő helyre pedig kapukat; azaz adj boldogságot Tebenned! Teelőtted nyitottan, Urunk, olyanok leszünk, mint akik megtalálták a boldogságot, a kőfal és az ajtók egységében (10).