„Amit tehát Isten egybekötött, azt ember el ne válassza” Mt 19,1–12
1 Amikor befejezte Jézus ezeket a beszédeket, elhagyta Galileát, és elment Júdeának a Jordánon túli vidékére. 2 Nagy sokaság követte, és ott meggyógyította őket. 3 Ekkor farizeusok mentek hozzá, hogy kísértsék őt, és megkérdezték tőle: Szabad-e az embernek bármilyen okból elbocsátania a feleségét? 4 Ő pedig így válaszolt: Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő kezdettől fogva férfivá és nővé teremtette őket? 5 És ezt mondta Isten: „Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.” 6 Úgyhogy már nem két test, hanem egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember el ne válassza! 7 Erre azt mondták neki: Akkor miért rendelte el Mózes, hogy aki elbocsátja a feleségét, adjon neki válólevelet? 8 Jézus így válaszolt nekik: Mózes szívetek keménysége miatt engedte meg nektek, hogy elbocsássátok feleségeteket, de ez kezdettől fogva nem így volt. 9 Mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét – a paráznaság esetét kivéve –, és mást vesz feleségül, az házasságtörő. 10 Erre így szóltak hozzá tanítványai: Ha ilyen a férj helyzete a feleséggel, akkor nem érdemes megházasodni. 11 Ő azonban így válaszolt nekik: Nem mindenki fogadja be ezt a beszédet, csak azok, akiknek megadatott. 12 Mert vannak házasságra alkalmatlanok, akik anyjuk méhétől így születtek, és vannak házasságra alkalmatlanok, akiket az emberek tettek házasságra alkalmatlanná, és vannak házasságra alkalmatlanok, akik önmagukat tették házasságra alkalmatlanná a mennyek országáért. Aki el tudja fogadni, fogadja el!
Bibliaolvasó Kalauz – Pecsuk Ottó igemagyarázata
„Amit tehát Isten egybekötött, azt ember el ne válassza” (6). Vannak törvények, amelyek felkészítenek egy lehetséges tragédiára. Jézus a keményszívűségünkre mutat rá, amely minden emberi kapcsolatunk, a házasságunk megromlásának és végső soron az Istentől való elszakadásunknak is oka. A Jézus Krisztusban való megtérésnek, az egymás iránti megbocsátásnak kiemelt terepe a házasság, amely sírig tartó, hűséges utazásra hívja az „egy testté” lett nőt és férfit.
RÉ 220 RÉ21 462
Könyörgés böjti időben | 471 | Kegyelmezz meg nékünk
„Abban pedig, amiről mindketten megesküdtünk az Úr nevére, legyen az Úr a tanú közöttünk és utódaink között mindörökre!” 1Sám 20,35–42
35 Reggel azután kiment Jónátán a mezőre a Dáviddal megbeszélt időben, és egy kisfiú volt vele. 36 Ezt mondta a fiúnak: Szaladj, és keresd meg a nyilakat, amelyeket kilövök! A fiú elfutott, ő pedig úgy lőtt ki egy nyilat, hogy túlmenjen rajta. 37 Amikor a fiú arra a helyre ért, ahova Jónátán a nyilat lőtte, Jónátán utánakiáltott a fiúnak: Messze előtted van a nyilam! 38 Még ezt is utánakiáltotta Jónátán a fiúnak: Siess, fuss, meg ne állj! A fiú fölkapta Jónátán nyilát, és visszament az urához. 39 A fiú semmiről sem tudott, így csak Jónátán és Dávid értette a dolgot. 40 Azután odaadta Jónátán a vele levő fiúnak a fegyvereket, és ezt mondta neki: Eredj, vidd be a városba. 41 A fiú elment, Dávid pedig fölkelt a kő déli oldala mellől, arcával a földig hajolt, és háromszor leborult. Azután megcsókolták egymást, megsiratták egymást, míg csak Dávid erőt nem vett magán. 42 Akkor ezt mondta Jónátán Dávidnak: Menj el békével! Abban pedig, amiről mindketten megesküdtünk az Úr nevére, legyen az Úr a tanú közöttünk és utódaink között mindörökre!
Az Ige mellett – Lányi Gábor igemagyarázata
(42) „Abban pedig, amiről mindketten megesküdtünk az Úr nevére, legyen az Úr a tanú közöttünk és utódaink között mindörökre!” (1Sám 20,35–42)
„Isten a tanúm” – az ókori Izraelben megvolt a lehetőség arra, hogy ha valakinek nem volt emberi tanúja egy ellene felhozott váddal szembeni ártatlanságára, akkor a jeruzsálemi templomban a papok előtt Istent tanújává kérve fogadhatta meg ártatlanságát, amit aztán bíráinak is el kellett ismernie.
E mögött a fogadalom mögött hitelesítő erőként állt ott az a mély lelki meggyőződés, amely az „Isten engem úgy segéljen” mondás eredeti hátterében is áll, hogy az Istent tanújául hívó ember magára vállalja Isten haragját és átkát, amennyiben hamisan használta fel őt a maga ártatlanságának bizonyítására.
Ez az Ószövetség embere számára valóban nagy belső visszatartó erő volt. „Isten a tanúm”, „Isten engem úgy segéljen”. Ezek a szófordulatok ma már legtöbbször elkoptatottak, kiüresedett frázisokká váltak, és valóban, Jézus e tekintetben sokkal inkább hangsúlyozza azt, hogy az embernek nem esküdöznie kell és Isten nevét tanújául hívnia, hanem hitelesnek lennie. Hitelesnek jó megmaradni: „ha igent mondotok, az legyen igen, ha pedig nemet, az legyen nem” (Mt 5,37). Adja Isten, hogy törekedjünk erre mi is, őrizzük szavaink, hitelünk, ígéreteink tisztaságát és ezáltal erejét!