„…amikor az Emberfia beül dicsőségének trónszékébe…” Mt 19,27–30
27 Ekkor megszólalt Péter, és ezt kérdezte: Mi elhagytunk mindent, és követtünk téged, hát velünk mi lesz? 28 Jézus erre ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy ti, akik követtek engem, a megújult világban, amikor az Emberfia beül dicsőségének trónszékébe, ti is tizenkét trónszékbe ültök, és ítéletet tartotok Izráel tizenkét törzse felett. 29 És mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjeit az én nevemért, a százszorosát kapja, és megörökli az örök életet. 30 De sok elsőből lesz utolsó, és utolsóból első.
Bibliaolvasó Kalauz – Pecsuk Ottó igemagyarázata
„…amikor az Emberfia beül dicsőségének trónszékébe…” (28). Emberi szempontból érthető Péter kérdése teljesen. Vajon megérte mindent feladnunk? Jézus megerősíti: az Isten országa, ahol Isten akarata érvényesül, mindent a feje tetejére állít, amit megszoktunk. Kár, hogy mai Péterekként már nem tehetjük fel az aggódó kérdést. Mi ugyanis sokkal többet aggódunk azért, hogy „meglegyen a pénz” az egyház, a gyülekezet földi dolgaira, mint szabadna.
RÉ 488 RÉ21 667
Zsoltárdicséret | 172 | Aki veti segedelmét
„Én okoztam apád egész háza népének a vesztét.” 1Sám 22,11–23
11 Ekkor hívatta a király Ahímelek papot, Ahítúb fiát és egész rokonságát, a nóbi papokat. Azok el is jöttek mindnyájan a királyhoz. 12 És ezt mondta Saul: Hallgass ide, Ahítúb fia! Ő pedig így felelt: Itt vagyok, uram. 13 Saul megkérdezte tőle: Miért esküdtetek össze ellenem Isai fiával, amikor kenyeret és kardot adtál neki, sőt az ő érdekében Istent is megkérdezted?! Azért, hogy fellázadjon ellenem, és leselkedjék rám? Bizony, így van ez! 14 Erre így felelt Ahímelek a királynak: Van-e olyan megbízható ember összes szolgád között, mint Dávid, a király veje, testőrséged parancsnoka, akit nagyra becsülnek udvarodban? 15 Vajon most kérdeztem meg először az Istent vele kapcsolatban? Egyáltalán nem! Ne vádold mással sem szolgádat, sem egész rokonságomat, királyom, mert szolgád mindezekről a dolgokról semmit sem tudott. 16 A király azonban így szólt: Halállal kell lakolnod, Ahímelek, neked és egész rokonságodnak! 17 A mellette álló fegyvereseknek pedig ezt mondta a király: Fogjátok körül és öljétek le az Úr papjait, mert ők is Dávidot segítették. Hiszen tudták, hogy szökésben van, mégsem jelentették nekem! A király szolgái azonban nem akartak kezet emelni és rátámadni az Úr papjaira. 18 Ekkor Dóégnak parancsolta a király: Gyere ide, és támadj rá te a papokra! Az edómi Dóég oda is ment, rátámadt a papokra, és megölt azon a napon nyolcvanöt embert, akik gyolcs éfódot viseltek. 19 Fegyverrel tört Nóbra, a papok városára is: kardélre hányt férfit és nőt, gyermeket és csecsemőt, ökröt, szamarat és bárányt. 20 Ahítúb fiának, Ahímeleknek egyik fia azonban, akit Ebjátárnak hívtak, elmenekült, és Dávidhoz szökött. 21 Ebjátár hírül vitte Dávidnak, hogy Saul megölette az Úr papjait. 22 Dávid ezt mondta Ebjátárnak: Tudtam én már aznap, amikor ott volt az edómi Dóég, hogy el fog ez árulni Saulnak. Én okoztam apád egész háza népének a vesztét. 23 Maradj nálam, ne félj, mert aki az én életemre tör, az tör a te életedre is. Ezért biztonságban leszel nálam.
Az Ige mellett – Lányi Gábor igemagyarázata
(22) „Én okoztam apád egész háza népének a vesztét.” (1Sám 22,11–23)
Ha eddig bárki számára kétséges is lett volna, hogy Saul elfordult Istentől, a mostani történésekből ennek mindenki számára egyértelművé kell válnia. Saul magához rendeli a nóbi szentély papjait, akik menedéket nyújtottak a bujdosó Dávidnak és embereinek, és kérdőre vonja vezetőjüket, Ahímeleket. Kérdése szemléletes példája elvakultságának. Az igazságra már régen nem kíváncsi, a kérdés ezért nemcsak vádbeszéd, hanem maga az ítélethirdetés: „Bizony, így van ez!” (13)
Míg Dávid tábora nő, addig Saulé csökken: legközelebbi szolgái sem engedelmeskednek neki, nem mernek kezet emelni az Úr papjaira; az előkelő idegen, az edómi Dóég végzi el a piszkos munkát helyettük. Itt is kontrasztos – Sauléval szemben – Isten emberének gondolkozása. Amikor Dávid hírül kapja a papok végzetét (22), nem Saul gonoszságát becsméreli, hanem a maga felelősségét látja meg: nem kellett volna a szentélybe menekülnie. Ő hozta a bajt rájuk. Ilyen alázatot, felelősségérzetet, önkritikára való hajlamot az Istennel napi kapcsolatban álló ember tudhat magáénak.