„átadatik… Halálra ítélik…, hogy kigúnyolják…, megkorbácsolják, és keresztre feszítsék, de… feltámad” Mt 20,17–19
17 Amikor Jézus Jeruzsálembe készült felmenni, maga mellé vette külön a tizenkét tanítványt, és útközben ezt mondta nekik: 18 Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfia átadatik a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik, 19 és átadják a pogányoknak, hogy kigúnyolják, megkorbácsolják, és keresztre feszítsék, de harmadnapon feltámad.
Bibliaolvasó Kalauz – Pecsuk Ottó igemagyarázata
„átadatik… Halálra ítélik…, hogy kigúnyolják…, megkorbácsolják, és keresztre feszítsék, de… feltámad” (18–19). A mindenkori pártpolitika kiváló figyelmeztetés, hogy mi az, amit jó messzire el kell kerülnünk. A pillanatnyi érdekért, szemernyi előnyökért kötött, a nehézségek között azonnal felbomló érdekszövetségek világa. Jézus pont az ellenkezőjét ígéri és kéri a tanítványoktól. Hogy álljanak mellette a biztos vereségben, a kudarcban és a szenvedésben.
RÉ 344 RÉ21 486
Bűnbánati zsoltár | 38 | Haragodnak nagy voltában
„… Saul mindennap kereste, de Isten nem adta őt a kezébe.” 1Sám 23,13–28
13 Felkerekedett tehát Dávid mintegy hatszáz emberével, kivonult Keílából, és mentek, amerre mehettek. Amikor jelentették Saulnak, hogy Dávid elmenekült Keílából, lemondott arról, hogy ellene vonuljon. 14 Dávid a pusztában sziklavárakban tartózkodott. Amikor a Zíf-pusztában, a hegyvidéken lakott, Saul mindennap kereste, de Isten nem adta őt a kezébe. 15 Dávid látva, hogy Saul kivonult ellene, és az életére tör, a Zíf-pusztában az erdőségbe vette be magát. 16 Ekkor elindult Jónátán, Saul fia, és elment Dávidhoz az erdőségbe, és erősítette az Istenbe vetett bizalmát. 17 Ne félj – mondta neki –, nem ér utol apámnak, Saulnak a keze! Te leszel Izráel királya, én pedig a második ember leszek melletted. Apám, Saul is tudja, hogy így lesz. 18 És szövetséget kötöttek egymással az Úr színe előtt. Dávid az erdőségben maradt, Jónátán pedig hazament. 19 De a zífiek elmentek Saulhoz Gibeába, és ezt mondták: Nálunk rejtőzködik Dávid a sziklavárakban, az erdőségben, a Hakílá-halmon, a sivatagtól délre. 20 Ha tehát az a legfőbb kívánságod, ó, király, hogy eljöjj, akkor gyere el, és a mi dolgunk lesz, hogy kiszolgáltassuk őt a királynak. 21 Saul ezt mondta: Az Úr is megáld titeket, hogy megszántatok engem. 22 Menjetek, és bizonyosodjatok meg újból! Derítsetek fel és ellenőrizzetek minden helyet, amerre meg szokott fordulni, és azt is, hogy ki látta ott, mert azt mondták nekem, hogy nagyon ravasz ember. 23 Ellenőrizzetek és derítsetek fel minden búvóhelyet, ahol csak elbújhatott, és ha biztos híreitek vannak, térjetek vissza hozzám, akkor elmegyek veletek. Ha az országban van, felkutatom őt, Júda bármely nemzetségében is legyen! 24 Azok elindultak, és elmentek Saul előtt Zífbe. Dávid ekkor embereivel együtt a Máón-pusztában volt, a síkságon, a sivatagtól délre. 25 Saul is elment embereivel, hogy megkeresse őt. Dávidnak azonban jelentették a dolgot, ezért elment ahhoz a sziklához, amely a Máón-pusztában van. Meghallotta ezt Saul, és üldözőbe vette Dávidot a Máón-pusztában. 26 Saul a hegy egyik oldalán vonult, Dávid és emberei pedig a hegy másik oldalán. Dávid sietve próbált elmenekülni Saul elől, mert Saul és emberei már kezdték bekeríteni Dávidot és embereit, hogy elfogják őket. 27 De követ érkezett Saulhoz ezzel az üzenettel: Siess, gyere, mert betörtek a filiszteusok az országba! 28 Ekkor visszatért Saul Dávid üldözéséből, és a filiszteusok ellen vonult. Ezért hívják azt a helyet Mahlekót-sziklának.
Az Ige mellett – Lányi Gábor igemagyarázata
(14) „… Saul mindennap kereste, de Isten nem adta őt a kezébe.” (1Sám 23,13–28)
Az, hogy a héten olvasott történeteinknek Saul és Dávid a főszereplői, pusztán emberi illúzió, a fenti mondat arról árulkodik, hogy az igazi főszereplő Isten. Az ő gondviselése óvja, védi, menti Dávidot, nehogy Saul kezére jusson. Közben pedig erősödjön lélekben és emberekben, tűrésben és szívósságban, vezetésben és szervezésben: mindazon készségekben, amelyek népének olyan királyává teszik majd őt, amilyennek Isten szánta.
Mindig kevesen múlik, hogy Dávid ne jusson Saul kezébe: épp elhagyja a várost, az erdőt, a barlangot, mire az üldözők odaérnek; az egyik csapat a hegy egyik, a másik a másik oldalán vonul; éppen akkor szólítja el Sault másik kötelesség, amikor már-már elérné Dávidot. Kevesen múlik, és ez a kevés az, ami éppen elégséges ahhoz, hogy Dávid tovább éljen, menjen, küzdjön. Ez a kevés, ami éppen elég, Istenen múlik. Ebben is neveli ő Dávidot. Megtanítja arra, hogy hozzá fordulhat, rá számíthat; hogy sikere nem a saját és emberi erőben rejlik, hanem Isten vezetésében; hogy már most is felfogjon valamit abból, amit később megénekel: nem a harci kocsikban és lovakban van a győzelem, hanem az Úr nevében (Zsolt 20,8) – „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel!” (Zak 4,6).