„… nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről.” 1Kor 2,1–5
1 Én is, amikor megérkeztem hozzátok, testvéreim, nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét. 2 Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. 3 És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok. 4 Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével, 5 hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.
Bibliaolvasó Kalauz – Molnár Ambrus igemagyarázata
A gyülekezet középpontja Jézus személye és munkája (2). Ennek meghallásához és megértéséhez Isten embereket használ. Őket gyakran ízlés vagy szimpátia alapján értékeljük. Az élő kapcsolatot Isten és ember között azonban Jézus személye teremti meg. Ő biztosítja a folytonosságot is a gyülekezetek életében. A megfeszített Krisztushoz való ragaszkodás alapján ítéljük meg az egyházi szolgákat és önmagunkat is (4)!
RÉ 466 RÉ21 728
Napi ének | 798 | Hűséged végtelen
„… meztelenek voltak: az ember és a felesége is, de nem szégyellték magukat.” 1Móz 2,4b–25
4b Amikor az Úristen a földet és az eget megalkotta, 5 még semmiféle mezei fű nem volt a földön, és semmiféle mezei növény nem hajtott ki, mert az Úristen még nem bocsátott esőt a földre. Ember sem volt, aki a földet megművelje. 6 Akkor forrás fakadt a földből, és mindenütt megöntözte a termőföld felszínét. 7 Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és az élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élőlény. 8 Ültetett az Úristen egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált. 9 Sarjasztott az Úristen a földből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját. 10 Édenből pedig fakadt egy folyó, hogy a kertet öntözze; onnan aztán szétágazott, és négy ágra szakadt. 11 Egyiknek Písón a neve. Ez megkerüli Havílá egész földjét, ahol arany van. 12 Ennek a földnek az aranya jó. Van ott illatos gyanta és ónixkő. 13 A második folyónak Gíhón a neve. Ez megkerüli Etiópia egész földjét. 14 A harmadik folyónak Tigris a neve. Ez Assúr keleti részén folyik. A negyedik folyó pedig az Eufrátesz. 15 Fogta tehát az Úristen az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt. 16 Ezt parancsolta az Úristen az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, 17 de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz. 18 Azután ezt mondta az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat. 19 Formált tehát az Úristen a földből mindenféle mezei állatot, mindenféle égi madarat, és odavitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi; mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember elnevezi. 20 Így adott az ember nevet minden jószágnak, az égi madaraknak és minden vadállatnak, de az emberhez illő segítőtársat nem talált. 21 Mély álmot bocsátott azért az Úristen az emberre, és az elaludt. Akkor kivette az egyik oldalbordáját, és húst tett a helyére. 22 Az emberből kivett oldalbordát az Úristen asszonnyá formálta, és odavezette az emberhez. 23 Akkor ezt mondta az ember: Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett. 24 Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és ezért lesznek egy testté. 25 Még mindketten meztelenek voltak: az ember és a felesége is, de nem szégyellték magukat.
Az Ige mellett – Hodossy-Takács Előd
(25) „… meztelenek voltak: az ember és a felesége is, de nem szégyellték magukat.” (1Móz 2,4b–25)
Egy új, a Szentírás első oldalain eddig még nem szereplő kifejezéssel találkozunk ebben a szakaszban: „nem jó” (18). Eddig csak ennek ellenkezője fordult elő: Isten valamennyi alkotását jónak ítéli a szöveg, most viszont az Úr a magányos emberre tekint, és látja, ez így nem jó. Aztán jön a mély, Isten adta álom. Az Úr kivesz valamit Ádámból, aki majd magához tér, meglátja társát, Isten alkotását, és már tudja: véget ért a magány ideje. Ádám szavaiból éppúgy, mint Isten szándékából férfi és nő ősharmóniája árad, még akkor is, ha se Isten, se a nő nem szól egy szót sem. A férfi megkönnyebbült öröme, test-a-testből felismerése olyan, mintha Ádám nem is tudná biztosan, felébredt-e már, vagy még álmodik. Csodálatos békesség árad ezekből a sorokból. Kiszolgáltatottan, sérülékenyen, de mégis harmóniában és nyugalomban élt az emberéletadó urával, a szégyen érzése nélkül. Egy darabig. Az a mély intimitás, ami az együtt-teljes emberpár és Isten között fennállt, mindazt biztosította, amit a bűneset tragédiája óta keresünk. A bűn által még meg nem rontott emberi természetben csak tiszteletre méltó elemek voltak, ahogy Kálvin mondta, minden gyalázatosság ezután következett.