„… az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít.” 1Kor 8
1 Ami pedig a bálványáldozati húst illeti, tudjuk, hogy mindnyájunknak van ismerete: az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít. 2 Ha valaki azt gondolja, hogy ismer valamit, az még semmit sem ismert meg úgy, ahogyan ismerni kell. 3 De ha valaki szereti Istent, azt már ismeri Isten. 4 Ami tehát a bálványáldozati hús evését illeti, tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy Isten sincs más, csak egy. 5 Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön, mint ahogyan sok isten és sok úr van, 6 nekünk mégis egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala. 7 Viszont nem mindenkiben van meg ez az ismeret, sőt némelyek a bálványimádás régi szokása szerint a húst még mindig bálványáldozati húsként eszik, és lelkiismeretük, mivel erőtlen, beszennyeződik. 8 Az étel pedig nem visz minket Istenhez közelebb; ha nem eszünk, nem lesz belőle hátrányunk, és ha eszünk, abból sem lesz előnyünk. 9 De vigyázzatok, nehogy ez a szabadságotok valamiképpen megütközést váltson ki az erőtlenek között. 10 Mert ha valaki látja, hogy te, akinek ismereted van, a bálványtemplom asztalánál ülsz, vajon nem fog-e erőtlen lelkiismerete felbátorodni arra, hogy ő is megegye a bálványáldozati húst? 11 És így ismereteddel vesztét okozod erőtlen testvérednek, akiért Krisztus meghalt. 12 Így amikor a testvérek ellen vétkeztek, és erőtlen lelkiismeretüket megsértitek, Krisztus ellen vétkeztek. 13 Ezért tehát, ha az étel megbotránkoztatja testvéremet, inkább nem eszem húst soha, hogy őt meg ne botránkoztassam.
Bibliaolvasó Kalauz – Kun Ágnes Anna
Ismereteink, tudásunk rátarti magatartást eredményezhet. Mikor többnek gondoljuk magunkat a másiknál, hajlamosak vagyunk elfelejtkezni az igazán fontos értékekről. Nem a műveltség és a képzettség, hanem a szeretet visz közelebb mind egymáshoz, mind Istenhez. Amikor elkezdünk megismerni valamit, minél többet tudunk róla, annál inkább be kell látnunk a hiányosságainkat. Ezzel szemben a szeretet ismeretet is eredményez, s csak azzal tudunk építő módon növekedni. Vigyázzunk, hogy a tudás gőgjével véletlenül se romboljunk!
RÉ 55 RÉ21 55
Napi ének | 742 | Légy csendes szívvel és békével
„… áldott a Felséges Isten, mert kezedbe adta ellenségeidet!” 1Móz 14
1 Történt pedig Amráfelnek, Sineár királyának, Arjóknak, Ellászár királyának, Kedorláómernek, Élám királyának és Tidálnak, Gójim királyának az idejében, 2 hogy ezek háborút indítottak Bera, Sodoma királya, Birsa, Gomora királya, Sináb, Admá királya, Seméber, Cebójim királya és Bela, azaz Cóar királya ellen. 3 Mindezek a Sziddím-völgyben egyesültek, ahol most a Sós-tenger van. 4 Tizenkét évig szolgálták Kedorláómert, de a tizenharmadik esztendőben fellázadtak. 5 Ezért a tizennegyedik esztendőben eljött Kedorláómer a vele tartó királyokkal, és megverték a refáiakat Asterót-Karnajimban, a zúziakat Hámban, az émieket Sávé-Kirjátajimban 6 és a hóriakat a maguk hegyvidékén, a Széíren, egészen Él-Páránig, amely a puszta mellett van. 7 Azután megfordultak, és Én-Mispátba, azaz Kádésba mentek, leverték az amálékiak egész mezejét és az emóriakat is, akik Hacecón-Támárban laktak. 8 Kivonult tehát Sodoma királya, Gomora királya, Admá királya, Cebójim királya és Bela, azaz Cóar királya is, és a Sziddím-völgyben csatarendbe álltak 9 Kedorláómerral, Élám királyával, Tidállal, Gójim királyával, Amráfellal, Sineár királyával és Arjókkal, Ellászár királyával szemben: négy király öt ellen. 10 A Sziddím-völgy tele volt szurokforrásokkal. Amikor Sodoma és Gomora királyai megfutamodtak, beleestek azokba, a megmaradtak pedig a hegységbe futottak. 11 Elvitték Sodoma és Gomora minden jószágát és minden eleségét, azután elvonultak. 12 Elvitték Lótot is, Abrám testvérének a fiát jószágával együtt, és elvonultak. Ő akkor Sodomában lakott. 13 De jött egy menekült, és hírt hozott a héber Abrámnak, aki akkor az emóri Mamrénak, Eskól és Anér testvérének a tölgyesében lakott. Ők Abrám szövetségesei voltak. 14 Amint meghallotta Abrám, hogy unokaöccse fogságba esett, fölfegyverezte háromszáztizennyolc legényét, akik a házánál születtek, és Dánig üldözte őket. 15 Éjszaka azután csapatokra oszlottak, szolgáival együtt rájuk támadt, megverte és üldözte őket egészen Hóbáig, amely Damaszkusztól északra van. 16 Visszahozott minden jószágot. Visszahozta unokaöccsét, Lótot is jószágával együtt, meg az asszonyokat és a népet is. 17 Miután így megverte Kedorláómert és a vele tartó királyokat, visszatért. Sodoma királya pedig kivonult eléje a Sávé-völgybe, azaz a Király-völgybe. 18 Melkisédek, Sálém királya kenyeret és bort vitt ki eléje. Ő a Felséges Isten papja volt, 19 megáldotta őt, és ezt mondta: Áldott vagy, Abrám, a Felséges Isten előtt, aki az eget és a földet alkotta! 20 És áldott a Felséges Isten, mert kezedbe adta ellenségeidet! Abrám pedig tizedet adott neki mindenből. 21 Sodoma királya ezt mondta Abrámnak: Add nekem az embereket, a jószágot pedig tartsd meg magadnak! 22 De Abrám így válaszolt Sodoma királyának: Fölemelt kézzel esküszöm az Úrra, a Felséges Istenre, az ég és a föld alkotójára, 23 hogy egy szál fonalat vagy egy saruszíjat sem veszek el mindabból, ami a tied, hogy ne mondhasd: Én tettem gazdaggá Abrámot. 24 Rólam ne essék szó, csak arról, amit megettek a legények, meg azoknak a férfiaknak a részéről, akik velem tartottak: Anér, Eskól és Mamré kapják meg a részüket.
Az Ige mellett – Hodossy-Takács Előd
(20) „… áldott a Felséges Isten, mert kezedbe adta ellenségeidet!” (1Móz 14)
Titokzatos háború ez, titokzatos Ábrahám tizedfelajánlása is, mert elfogadójáról, Melkisédekről sem tudunk többet. Legjobb, ha csak ízlelgetjük a két titokzatos elbeszélés, a háború és a tizedadás közötti szavakat: „áldott a Felséges Isten!” (20). Életünk tele van reménytelennek látszó helyzetekkel, melyekből rejtélyes módon mégiscsak kiszabadulunk. Megvívunk lehetetlennek látszó napi küzdelmeket, közben fogadkozunk: csak most az egyszer tartson meg minket Isten... Most segítsen meg, és mi tényleg mindent megteszünk... Aztán persze minden marad a régiben. A siker után elégedetten hátradőlünk, fogadalmaink köddé válnak, mintha nem is lettek volna, és környezetünkkel összekacsintva talán már arra gondolunk, most megünnepeljük sikert! Ilyenkor csúszik ki a szánkon: „ezúttal szerencsénk volt”. Megesik ez velünk, de valahányszor így viselkedünk, hitetlenségünkről teszünk tanúbizonyságot. Szabadulásunk nem a jószerencse gyümölcse, hanem Isten gondviselésének jele, a siker pedig áldás, az Úr áldása. Emlékezzünk ezért az Ige szavára – ha Isten csodálatos beavatkozását tapasztaljuk, az egyetlen, hozzá és hozzánk méltó válasz ez: Áldott vagy Te, Urunk!