„De bőségesen kiáradt rám a mi Urunk kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel.” 1Tim 1,12–20
12 Hálát adok Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, aki megerősített engem, mert megbízhatónak tartott, amikor szolgálatra rendelt. 13 Jóllehet előbb őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, mégis irgalmat nyertem, mert hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. 14 De bőségesen kiáradt rám a mi Urunk kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel. 15 Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok. 16 De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus elsősorban énrajtam mutassa meg végtelen türelmét példaként azoknak, akik majd hisznek benne, és így az örök életre jutnak. 17 Az örökkévalóság királyának pedig, a halhatatlan, láthatatlan, egyetlen Istennek tisztelet és dicsőség örökkön-örökké. Ámen. 18 Ezt a parancsot kötöm a lelkedre, fiam, Timóteus, hogy a rólad szóló korábbi próféciák alapján harcold meg a nemes harcot. 19 Tartsd meg a hitet és a jó lelkiismeretet, amelyet egyesek elvetettek, és ezért a hit dolgában hajótörést szenvedtek. 20 Ezek közül való Himenaiosz és Alexandrosz, akiket átadtam a Sátánnak, hadd tanulják meg, hogy ne káromolják Istent.
Bibliaolvasó Kalauz – Literáty Zoltán igemagyarázata
Pál bepillantást enged az életébe. Előbb káromló, üldöző, erőszakos és hitetlen volt. Később pedig Istent magasztaló és dicsőítő ember lett, akinek egyetlen célja az életében az Úr szolgálata. Mi van az előbb és a később között? A kegyelem. Ez a kegyelem tette lehetővé, hogy Pál ne csak szavaival, de egész életével együtt hirdesse az üdvözítő Krisztust.
RÉ21 453 RÉ 295
Fohász | 730 | Szentlélek, jövel
„…panaszkodni fogok keserű szívvel.” Jób 7
1 Csak küzdelem a halandó sorsa a földön, napjai úgy telnek, mint a napszámosé! 2 Ahogyan a rabszolga eped az árnyék után, és a napszámos várja a munkabért, 3 úgy jutottak nekem hiábavaló hónapok, nyomorúságos éjszakákkal fizettek ki engem. 4 Ha lefekszem, azt kérdem: Mikor kelhetek fel? Hosszú az este, és tele vagyok nyugtalansággal hajnalig. 5 Testemet férgek és porkéreg borítja, bőröm beforrad, majd kifakad újra. 6 Napjaim gyorsabbak a takács vetélőjénél, és reménytelenül múlnak el. 7 Gondold meg, hogy csak szellő az életem, szemem nem lát többé jót. 8 A szemek, amelyek eddig láttak, többé nem találnak; szemed engem keres, de én már nem vagyok. 9 Eltűnik a felhő, tovaszáll: éppígy nem jön vissza, aki leszáll a holtak hazájába. 10 Nem tér vissza többé a házába, lakóhelyén sem tudnak róla többé. 11 Nem is tartóztatom meg a számat, beszélni fogok szorongó lélekkel, panaszkodni fogok keserű szívvel. 12 Tenger vagyok-e vagy tengeri szörny, hogy őrséget állítasz ellenem? 13 Mikor azt gondolom, hogy vigaszt nyújt az ágyam, panaszomat enyhíti fekhelyem, 14 akkor álmokkal rettentesz, látomásokkal rémítesz meg engem. 15 Inkább választom a fulladást, inkább a halált, mint e csontvázat. 16 Elég volt az életemből, nem kell tovább! Hagyj békén, hiszen csak leheletnyi az időm! 17 Micsoda az ember, hogy ily nagyra tartod, és hogy így törődsz vele? 18 Minden reggel megvizsgálod, minden pillanatban próbára teszed. 19 Miért nem veszed le rólam a szemed? Nyálamat sem engeded lenyelni? 20 Ha vétkeztem, mit követtem el ellened, emberek őrzője? Miért tettél a céltábláddá? Talán terhedre vagyok? 21 Miért nem bocsátod meg vétkemet, miért nem nézed el bűnömet? Hiszen már a porban fekszem, amikor keresel, már nem leszek.
Az Ige mellett – Kustár Zoltán igemagyarázata
(11) „…panaszkodni fogok keserű szívvel.” (Jób 7)
Jób a barátok helyett most Istenhez fordul. Az élet mulandóságát megkapó képekkel ecseteli, és már csak egyet kér: hogy Isten inkább hagyja őt magára, ha már csak gyötörni képes őt. Nem tudja, mi a bűne, de megadóan kéri annak a bocsánatát. A 11. verstől szinte már gúnyolódik: a teremtéskor a káoszt megfékező Isten most vele, egy porszemnyi ember sorsával vesződik? A 8. zsoltár az embernek a teremtés során adott kitüntető figyelmet és méltóságot dicséri: Jób csúfolódva ezt a saját „kitüntetett” szenvedéseire érti (17), majd a 139. zsoltárból az emberrel törődő, jóságos Teremtő képét a teremtményét módszeresen gyötrő, kegyetlen Isten paródiájává fogalmazza át (18). „Nem is tartóztatom meg a számat, beszélni fogok szorongó lélekkel, panaszkodni fogok keserű szívvel” (11). Igen, ezt teszi, mert úgy érzi, másként nem tehet. Isten hallgat, de Jób beszél. Ő nem engedi el az Istent. Szavakból ver hidat hozzá, a panasz kötelével igyekszik magához csatolni. Keserű ima ez, de mégiscsak imádság. Tudjuk, tapasztaltuk: nem a veszekedés a legrosszabb, hanem a kínos hallgatás. Hát szóljon, akinek panasza van, mert ezerszer jobb ez, mint megtagadni Istent és vele a beszédet. És mi tudjuk: végül megjön a vigasztalás…
