„Adj nekik örökségül birtokot...” 4Móz 27,1–11
1 Ekkor előálltak Celofhád leányai. Celofhád Héfer fia volt, ez Gileád fia, ez Mákír fia, ez pedig József fiának, Manassénak a fia volt. A Manassé nemzetségei közül való leányok nevei ezek voltak: Mahlá, Nóá, Hoglá, Milká és Tircá. 2 Ezek odaálltak Mózes és Eleázár pap elé meg a fejedelmek és az egész közösség elé a kijelentés sátra bejáratánál, és ezt mondták: 3 Apánk meghalt a pusztában. De nem tartozott azokhoz, akik összefogtak az Úr ellen, azaz Kórah csoportjához, hanem a maga vétke miatt halt meg, fiai pedig nem voltak. 4 Miért tűnjék el apánk neve a nemzetségéből, csak azért, mert nem volt fia? Adj nekünk birtokot apánk testvérei között! 5 Mózes az Úr elé vitte ügyüket, 6 az Úr pedig ezt mondta Mózesnek: 7 Igazuk van Celofhád leányainak. Adj nekik örökségül birtokot apjuk testvérei között: juttasd nekik apjuk örökségét! 8 Izráel fiaihoz pedig így beszélj: Ha valaki úgy hal meg, hogy nincs fia, juttassák örökségét a leányának. 9 Ha leánya sincs, adjátok az örökségét a testvéreinek, 10 ha pedig testvérei sincsenek, akkor adjátok az örökségét apja testvéreinek. 11 Ha apjának sincsenek testvérei, adjátok az örökségét annak, aki a nemzetségében a legközelebbi rokona, legyen az az ő tulajdona. Legyen ez a törvény rendelkezése Izráel fiai között, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr.
Bibliaolvasó Kalauz – Nyilas Zoltán András igemagyarázata
„Adj nekik örökségül birtokot...” (7). Az embert az első hagyatéki tárgyalás kapcsán kezdi igazán foglalkoztatni az örökség kérdése: mit kapott szüleitől, és mit adhat a következő nemzedéknek. Természetes, hogy ilyenkor eszünkbe jut a ház, a vagyon és a (hír)név. Átgondoljuk a lelki és szellemi örökségünket is, s nevelésünk örömei és kudarcai is átfutnak fejükön. Az ige bátorítása nem maradhat el: „áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket..., arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra.”
RÉ21 20 RÉ 20 • IÉ Mk 10,2–9(10–12)13–16 • Zsolt 20
Napi ének | 588 | Igazságnak napja, jöjj
Heti zsoltár | 119,81-88 | Űznek, kergetnek a fejedelmek
„…erősítve valamennyi tanítványt.” ApCsel 18,18–23
18 Pál pedig még jó néhány napig ott maradt, azután elbúcsúzott a testvérektől, és Szíriába hajózott Priszcillával és Akvilával együtt, előbb azonban megnyíratta a fejét Kenkhreában, mert fogadalmat tett. 19 Efezusba érve elvált tőlük, maga pedig bement a zsinagógába, és vitázott a zsidókkal. 20 Amikor arra kérték, hogy hosszabb ideig maradjon náluk, nem volt rá hajlandó, 21 hanem búcsút vett tőlük, és ezt mondta: Visszatérek hozzátok, ha Isten úgy akarja. Azután elhajózott Efezusból. 22 Miután Cézáreába érkezett, felment Jeruzsálembe, köszöntötte a gyülekezetet, azután lement Antiókhiába. 23 Ott időzött egy darabig, majd útra kelt, sorra végigjárta Galácia vidékét és Frígiát, erősítve valamennyi tanítványt.
Az Ige mellett – Varga Vanda igemagyarázata
(23) „…erősítve valamennyi tanítványt.” (ApCsel 18,18–23)
Erősíteni. Megszilárdítani. Megtámasztani. A tanítványokat. Valamennyi tanítványt. Nem a gyengéket, fáradtakat, hangosan elégedetlenkedőket, látványosan izzadókat. Valamennyit. A Krisztusban munkálkodókat. A Krisztusban élőket. Mert nem csak a fáradtaknak van szükségük erősítésre. Kell a bátorítás valamennyi tanítványnak. Annak is, aki csak magában vívódik, hogy vajon jól cselekszik-e, és annak is, akiről az sugárzik: teljes magabiztossággal tudja, mit kell tennie. Megszilárdítani azt is, aki csendben tevékenykedik. Azt is, aki nem panaszkodik, pedig régóta és sokat tesz. Megerősíteni azt, aki a legfőbb támaszunk életünk bármely területén. Azt, aki most lett tanítvánnyá ugyanúgy, mint aki már évtizedek óta Jézus követője. És megszilárdítani azt, aki mindezeket az embereket számontartja és bátorítja. Így legyünk támaszai egymásnak Krisztusban. Legyünk szilárdak, de ne a magunk cselekedeteiben, hanem Krisztus megváltó szeretetében és ebből fakadó szabadságunkban. Erősítsünk valamennyi tanítványt. S mindeközben legyünk készek önmagunk erősítését elfogadni Istentől és az emberektől is, hogy miközben másokat erősítünk, mi magunk erőtlenné ne váljunk.
