Kollektív trauma, diaszpóra lét, vesztes háború. Ezek határozzák meg még ma is, több mint száz évvel a népirtás után a keresztyénséget elsőként államvallássá nyilvánító örmény nép identitását. És ez az alcíme a közel-keleti protestánsok hangját és kihívásait megszólaltató német egyházi folyóirat aktuális számának, amely betekintést ad az örmények gyakorta elhallgatott múltjába és jelenébe. A németül és angolul is megjelenő magazinból egy interjút közlünk magyarul betekintéstként azoknak az örményeknek az életébe, akikkel egyházunk nem csak az anyagországukban, hanem szerte a Közel-Keleten szoros kapcsolatot ápol.
Harout Selimian örmény református lelkész és Szabó István püspök főhajtással és koszorúzással emlékezik meg a népirtás áldozatairól az aleppói örmény Bétel templom előtt található emlékműnél 2019-ben
A német Schneller Magazine legújabb számát teljes egészében az örmény ügynek, az ősi keresztyén közösség múltjának és jelenének bemutatásának szenteli. Más téma soha nem kapott még ekkora teret a kiadványban, ráadásul Örményország keresztyén állam, és nem is tartozik a Közel-Kelethez, amelyről a Schneller Magazine általában tudósít. Azonban a tavalyi háború Örményország és Azerbajdzsán között gondolkodásra késztette a szerkesztőséget. Számos partnerük és barátjuk rendelkezik örmény gyökerekkel, akiknek az ősei túlélték az 1915-ös népirtást, majd új otthonra leltek Szíriában és Libanonban. Az azeri és török agresszió bennük is új sebeket tépett fel. Az újság szerkesztősége meg szerette volna érteni, hogy egy viszonylag kisebb országrész, terület elvesztése miért taszított egy egész népet a kétségbeesésbe.
A kiadványban örmények nyilatkoznak Németországból, Dubaiból, Jeruzsálemből, Iránból, Libanonból, Szíriából, Törökországból és természetesen Örményországból arról, hogy mit jelent örménynek lenni napjainkban. Egyértelmű, hogy a népirtás közös traumája még mindig él. Az is egyértelmű, hogy akik nem rendelkeznek örmény gyökerekkel, nem képesek ezt felmérni. Amit tehetnek, az az odafigyelés. Bárki, aki meghallgatja örmény testvéreiket, megdöbben, hogy milyen keveset is tudunk a történelmükről. Tartozunk nekik annyival, hogy legalább meghallgassuk őket. Csak így érthetjük meg, hogy mit is jelent nekik ez a háború és így gyászolhatunk velük együtt azokért, akik odavesztek.
Magyar támogatás az örményeknek
Az azeri agresszió és az Arcahért folytatott háború napjaiban Magyarország jelképes támogatás formájában fejezte ki szolidaritását az örmény néppel.
Egyházi szolidaritás az örményekkel
Egyházak és ökumenikus szervezetek, köztük a Református Egyházak Világközössége is kinyilvánította szolidaritását és támogatását a népirtás árnyékában élő örmény néppel és az örmény egyházakkal.
Rejtőzködő örmények
A Törökországban élő örményeknek még mindig el kell rejteniük identitásukat. Az 1915-ös népirtást követően a Törökországban maradó örményeknek meg kellett változtatniuk nevüket és át kellett térniük az iszlámra. Leszármazottjaik ma is félnek, hogy örmény gyökereikről a hatóságok tudomást szereznek. Derya Tamar A. a németországi Rüsselheim városában nőtt fel, egy rejtőzködő, úgynevezett kripto-örmény családból származik.
Hogyan írná le magát? Német, örmény gyökerekkel, vagy Németországban élő örmény, vagy valami teljesen más?
Ez egy kicsit bonyolult. Rüsselsheimben születtem. Édesapám gyerekként érkezett ide Törökországból. Édesanyám csak azután jött Németországba, miután megházasodott a korai húszas éveiben. Török nevünk van, és sokáig török állampolgárságunk volt. Csak húsz évvel ezelőtt tudtuk megváltoztatni a nevünket. Azóta német útlevelünk van, de határozottan örménynek mondanám magam. A szüleink mindig azt mondták nekünk, gyerekeknek, hogy nem törökök és muszlimok vagyunk, hanem örmények és keresztyének.
Nem beszél örményül. Miért nem?
Sajnos nem tudok örményül. A családom mindig is törökül beszélt, de a dédnagyszüleim még tudtak örményül és örmény nevük is volt. Az 1915-ös népirtás után sokan, akik túlélték, Törökországban maradtak. Fel kellett adniuk a nevüket, és török nevet kaptak helyette. Emellett arra kényszerítették őket, hogy áttérjenek az iszlámra és annak szabályai szerint éljenek. El kellett nyomják örmény identitásukat. Ez a sorsa a kripto-örményeknek.
A családja a törökországi Dersimből származik. Ma Tunceli a tartomány neve. Mit tud az őseiről?
Dersim egy olyan város, ahol mindig is rengeteg kurd alevita élt. (Az alevita vallási közösség lényegében egy szekta, az iszlám vallás síita ágának egyik alága, egy Ibn Nuszair nevű muszlim tanító alapította a 9. században, napjainkban legjelentősebb közösségük Szíriában található, ahol a lakosság 12%-át teszik ki.) Az örményekhez hasonlóan a kurd aleviták is kegyvesztettek Törökországban. Ez közös bennünk. Az őseimnek jó volt Dersimben élni. Az élet szabadabb volt, nem figyeltek gonosz tekintetek, amikor nem mentél a mecsetbe, vagy nem tartottad a Ramadant. 1938-ban a kurd aleviták közül sokat lemészároltak. Az őseim tanúi voltak ennek. Közös történelmünk a szenvedésben az, ami összeköt minket.
Törökország más részein is vannak rokonai. Ők hogyan viszonyulnak az örmény gyökereikhez?
Nekik régóta hivatalosan gyakorolniuk kellett az iszlám vallást. Amikor elmentünk meglátogatni őket, előtte mindig le kellett venni a keresztet, amit hordunk, hogy ne lássa senki se, hogy keresztyének és örmények vagyunk. Ha a törökök megtudták, hogy valaki örmény gyökerekkel rendelkezik, az problémákhoz vezethetett. Például elveszthették a köztisztviselői státuszukat, vagy az engedélyüket a vállalkozásukhoz. Ez különösen a fiatal férfiak számára jár negatív következményekkel, akiknek kötelező a török katonaság. Ha kiderül, hogy valaki örmény, akkor bántalmazásra kell számítania. A rejtőzködő örmények ezért tehát mindig azt mondják: „erről ne beszélj az utcán”. A félelem mélyen gyökerezik bennük.
Beszélnek erről a rokonaival?
Igen, nagyon gyakran beszélünk arról, hogy valóban helyes-e ennyi ideig elrejteni az örmény identitásunkat. Néhányan megkeresztelkedtek és bíróságra mentek, ahol visszanyerték a jogot arra, hogy újra az örmény nevüket viseljék. Ez alapvető feltétel, hogy a keresztségben bárkit is részesítsen az Örmény Egyház Törökországban. Számtalan problémájuk adódna abból, ha olyat keresztelnének meg, akinek török neve van és az útlevele szerint muszlim. A nagybátyám egy egyesületet hozott létre Isztambulban annak érdekében, hogy a törökországi kripto-örmények érdekeivel foglalkozzon. Legalább 100 000 rejtőzködő örmény van az országban. Úgy gondolom, hogy el kéne fogadniuk az identitásukat. Rengeteg olyan török van, aki megértéssel és nyitottan fogadja ezeket a problémákat. Olyan írók, mint Orhan Pamuk, vagy történészek, mint Taner Akcam, írnak is róla.
A háború Hegyi-Karabahért (Arcahért) 4 000 kilométerre zajlott Németországtól. Hogyan élte meg ezt az időszakot?
Az a hat hét, amíg a háború tartott nagyon nehéz volt. Szörnyű volt látni, hogy az eseményeknek semmi nyoma nem volt a német médiában, vagy politikában. Európa és a világ lényegében csendben figyelte az eseményeket. Németország még most se nyilatkozik az 1915-ös népirtással kapcsolatban. Nagyon nehéz volt bármiféle hírhez jutni ezzel kapcsolatban. Németül semmit se találtam. Örményül nem tudok, a török híreket meg nem akartam hallani a konfliktussal kapcsolatban. Így aztán a francia sajtóból tájékozódtam.
Krisztus szenvedett Feltámadása előtt és sok mindent elhordozott megváltásunkért. Szenvedett és meghalt, hogy feltárja szeretetét és Istenhez vezessen minket. Ez a húsvét is arra hív, hogy megemlékezzünk a szenvedésről, amit emberek szerte a világban kénytelenek elhordozni. Különösen is testvéreinkéről Örményországban és Arcahban. A fájdalom, nyomorúság, veszteség és szenvedés, amit átéltek, megérintette sokak lelkét. Hitünk szilárd alapja, amiből állhatatosságunk táplálkozik, erőt, örömöt és bizalmat ad nekünk. Egyek maradunk szenvedő népünkkel, akik megannyi kétségbeejtő helyzettel kénytelenek szembenézni szerte a világban. Közösen töltjük be Jézus Krisztus missziói parancsát.
Részlet az Amerikai Örmény Missiói Egyesület húsvéti üzenetéből.
Sose járt Örményországban, nincsenek ott rokonai. Miért kötődik ahhoz az országhoz és az ott élő emberekhez?
Ők az én népem, ott vannak a gyökereim. Feltétlen szeretetet érzek a hazám iránt. Büszke vagyok arra, hogy a népirtás sem volt képes kiirtani az örményekből a szenvedélyt, az elkötelezettséget. A konfliktus nem csak egy területről, egy darab földről szól, hanem az egész történelemünkről és az örmények szenvedéséről. Egyszer minden napvilágra kerül majd, a családunk története is. Nagyon szomorúnak tartom, hogy a németek nem tudnak semmit sem erről a szembenállásról. Nem hibáztatom őket persze, de számomra nagyon nehéz. Például amikor megpróbáltam elmagyarázni a munkatársaimnak és barátaimnak, hogy miért van rám ekkora hatással a háború, úgy éreztem, hogy nem beszélhetek a jelenkori történelemről anélkül, hogy először utána ne járnék annak, hogy például miért játszik máig fontos szerepet az első világháború, vagy Sztálin politikája. Egy idő után belefáradtam az egészbe, és nem volt kedvem már beszélni róla másoknak. A németek közömbössége az örmény háború kapcsán megkérdőjelezte saját örmény identitásomat itt Németországban.
Mit ért ezalatt?
Nagyon hálás vagyok Németországnak mindenért, amit elértem és azért, hogy itt élhetek. Törökországban, mint egy Dersim-i örmény, sohasem válhattam volna egy befolyásos biztonsági hatóság munkavállalójává. Azonban csalódott vagyok, hogy itt nem nagyon érdekel senkit sem a történelmünk.
És mi a helyzet az örmények közötti kapcsolatokkal Németországban?
Az arcakhi háború javított egy kicsit a helyzeten. Előtte nem igazán ismert el minket az örmény diaszpóra a török nevünk miatt, és azért, mert nem beszélünk örményül. A háború azonban összehozott minket. Segélyprogramokat indítottunk, kifejeztük szolidaritásunkat és szimpátiánkat. Hirtelen elfogadtak bennünket.
Az utóbbi időben többször is követtek el erőszakot örményekkel szemben Németországban. Érte Önt bármi fenyegetés?
Igen, leginkább közösségi médiában. Az arcahi erőszakkal és háborúval kapcsolatos első posztjaim után rögtön célba vett egy török militáns csoport. Azt írták, hogy ha valaha Törökországba megyek, azonnal támadások célkeresztjébe kerülök. Természetesen jeleztem a szolgáltatómnak az esetet, de azóta se törölték a posztokat...
Az interjút Katja Dorothea Buck készítette
A szerző német teológus, szociológus, újságíró, Közel-Kelet szakértő, a térség keresztyén egyházainak életét, aktuális kihívásait bemutató egyházi magazin főszerkesztője. Az interjú eredetileg a Schneller Magazine 2021/1 számában jelent meg, ami rendhagyó módon egy egész számot szentel egy nem közel-keleti keresztyén közösség hányadtatásainak és üldöztetésének. Az írást a szerkesztőség engedélyével közöltük.
A Protestáns Egyesület a Schneller Iskolákért (EVS) a sváb tanár-misszionárius nevét viselő libanoni és jordániai Johann Ludwig Schneller iskolák fenntartását támogatja. Elsődleges feladata, hogy szegény gyermekek oktatását biztosítsa a régióban és hiteles tájékoztatást nyújtson a közel-keleti keresztyének, elsősorban protestáns közösségek életéről és mindennapjairól. Az EVS egyházunkkal együtt aktív résztvevője a Közel-Keleti Protestáns Egyházak Közössége (FMEEC) által szervezett nemzetközi konferenciasorozatnak és sok más, a közel-keleti keresztyének támogatását célzó együttműködésnek.
Zsinati nyilatkozat az örmény népirtás századik évfordulóján
A Magyarországi Református Egyház Zsinata mély együttérzéssel osztozik örmény testvérei gyászában, és szomorúsággal emlékezik a száz esztendővel ezelőtt kezdődött nagy tragédiájukra, az örmény népirtásra, melynek során az Ottomán Birodalomban több mint másfél millió örményt gyilkoltak meg nemzeti és vallási hovatartozása miatt.