Isten országának állampolgárai vagyunk

Angela Canadey

Fotó: Sebestyén László

Pakisztáni és magyar, de leginkább keresztyén – így vall magáról Angela Canadey, aki családjával menekültként érkezett hazánkba, azóta magyar állampolgár lett, ma pedig a Magyarországi Református Egyház Diakóniai Irodája menekültintegrációs részlegének munkatársaként szolgál. Dolgozott korábban tolmácsként és a pakisztáni nagykövet asszisztenseként is, de legfontosabb feladatának Isten országa építését tartja, ezért tavaly ősszel vállalta, hogy póttag legyen az Európai Egyházak Migrációs Bizottsága végrehajtó testületében. Az ezzel kapcsolatos feladatairól, hitről, kultúráról és gyermekkori emlékeiről is kérdeztük.

Tizenhat évvel ezelőtt, gyermekként érkezett Magyarországra. Hogyan emlékezik vissza erre az időszakra?

Nyolcéves voltam, amikor megérkeztem ide, gyerekfejjel nagyon élveztem, hogy Európában lehetek, szabadon mozoghatok, játszhatok. Édesanyám utazott ide először, kilenc hónappal később jöttünk utána édesapámmal, a bátyámmal és a húgaimmal. 2005 augusztusában érkeztünk meg, elmondhatatlanul jó érzés volt anyukámmal újra találkozni, csodálatos volt, hogy ismét együtt a család. Néhány héttel később elkezdődött az iskola is, sok lett a feladat, de azt éreztem, hogy teljesen más itt gyereknek lenni, mint Pakisztánban volt: Magyarországon sokkal felszabadultabb lehettem.

Milyen volt a pakisztáni gyermekkora?

Úgy tapasztalom, egy gyerek szemszögéből a vallási különbségek nem annyira feltűnőek. Ugyanúgy iskolába járhattam – ebben szerencsés voltam, mert nem mindenkinek adatik ez meg –, ráadásul egy kanadai keresztyén iskolába, ahol áhítattal kezdtük a napot, ezért számomra buborékban teltek ezek az évek. Láttam a vallási különbségeket, az iskolában is voltak más vallású osztálytársaink, de nem tudtam, hogy ezek mennyire nagy különbségek. Pakisztánban nincsenek jó helyzetben a keresztyének, nem lehet szabadon imádkozni, és bár megélhetik a vallásukat, figyelni kell a muszlim szabályokra. Konfliktus esetén könnyen kiszabnak rájuk akár halálbüntetést is.  Ezért is döntöttek a szüleink a költözés mellett – azt remélték, így biztonságban nőhetünk fel. 

Miért esett a választásuk Magyarországra?

Nem tudom, de visszanézve az a válasz, hogy ez volt Isten akarata. A saját és a családtagjaim életén is azt látom, hogy ide kellett érkeznünk: itt találtam olyan helyzeteket, ahol szolgálhatom Istent. Már nem is keresem a választ arra, miért éppen Magyarországra jöttünk, egyszerűen örülök annak, hogy itt lehetek.

Hogyan teltek az első évek Budapesten?

Édesanyámnak nehéz volt, amíg nem lehettünk vele, megtapasztalta, milyen egyedül menekültnek lenni egy idegen országban. Ugyanakkor mi már Pakisztánban is mindig kerestük azokat a lehetőségeket, amelyekkel szolgálhatunk Istennek, ő ezt itt is folytatta, miután megérkeztünk: tudta, milyen egyedül lenni, ezért indított egy házicsoportot más pakisztáni menekülteknek és keresőknek. Ez a közösség folyamatosan bővült, minden alkalommal beszélgettünk, mindig volt egy tanító, aki az igéről beszélt, keresztyén énekeket énekeltünk – és hiába beszéltünk olykor különböző nyelveket, a dallam ugyanaz volt, tudtuk, hogy ugyanazt mondjuk el. Olykor már annyian voltunk, hogy nem is fértünk el a lakásban, ezért nagyobb helyet kellett keresnünk. Fontosnak tartottuk, hogy ne csak hívők jöhessenek, hanem minden érdeklődő, és így mutassuk meg, milyen a keresztyén közösség. Sokan emiatt a közösségi lét miatt jöttek el, jólesett nekik, hogy tudtak beszélgetni, barátokra találtak.

A családtagjai néhány évvel ezelőtt elköltöztek Hollandiába. Miért tartotta fontosnak, hogy itt maradjon?

Nehéz döntés volt ez számomra, közrejátszott benne, hogy elkezdtem egyetemre járni, nemzetközi kapcsolatok szakon tanultam, és szerettem volna befejezni a tanulmányaimat, ugyanakkor azt is erősen éreztem, hogy Istennek itt van terve velem. A mi kultúránkban nincs olyan élethelyzet, amikor egy lány még nincs férjnél, de egyedül él, ezért több hetes „küzdelem” volt a családommal erről beszélni. Sokat imádkoztam, hogy Isten akarata teljesüljön, ne pedig az enyém, mégis alig tudtam elhinni, amikor a szüleim beleegyeztek abba, hogy maradhassak. Már akkor dolgoztam az egyetem mellett, fent tudtam magam tartani, emellett Isten az évek során megtanított arra is, hogy szolgálni nagyon sokféleképpen lehet, mindenki másban tehetséges: engem a nyelvismereten keresztül tudott használni. Fontos volt számomra, hogy tolmácsoljak a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalban, pakisztáni keresztyén menekülteknek segítsek az eljárás során. Úgy éreztem, ezzel szolgálhatom leginkább Istent, mert az a terve, hogy segítsek másoknak.

Angela Canadey

Fotó: Sebestyén László

Milyen feladatokat kellett ellátnia tolmácsként a menekültjogi interjúk alkalmával?

Sok keresztyén menekül Pakisztánból Magyarországra, az érkezés után pedig részt kell venniük egy hosszú interjúsorozaton. Ritka, hogy a tolmácsuknak velük azonos legyen a vallása, azonban mivel én is keresztyén vagyok, ezért sokkal nyitottabban tudtak beszélni. Ugyan egyszerű kérdéseket tesznek fel az interjúkon a keresztyén hittel és tanítással kapcsolatban, de nagyon fontos a szóhasználat, a nevek helyes kiejtése. Ha a tolmács ezeket nem ismeri, az nagyon nehéz helyzetbe tudja hozni a családot, az egész menedékjogi eljárás megbukhat. A beszélgetésen elmondják, miért jöttek el az otthonukból, mi történt velük, de ehhez kell a bizalom, a közös kifejezések és leginkább a közös nyelv. Sokáig úgy voltam vele, hogy a tanulmányaim mellett ezt a munkát tudom rugalmasan végezni, de aztán rájöttem, hogy ez jóval több ennél: ahogy érkeztek az újabb és újabb családok, megértettem, hogy itt van a helyem. Éreztem, hogy Isten nagyobb tervének a részese lehetek, ezért alakult minden így, ezért maradtam Magyarországon. 

Hogyan került kapcsolatba a Magyarországi Református Egyházzal?

2006-ban az egyik első támogatott család voltunk az akkor induló református menekültmissziós lakhatási programban, illetve néhány évig a menekültmisszió iskolai integrációs programjában kaptam segítséget a gimnáziumi tanulmányaimhoz. Néhány évvel ezelőtt elkezdtem tolmácsolni a Református Menekültmissziónál, nagy segítség volt akkor számukra, hogy beszélem az urdut, a pandzsábit, az angolt és a magyart. Így tudtam segíteni a pakisztáni és az afgán menekülteknek is, de igazából bárkinek, aki valamennyire tudott angolul beszélni. Aztán a Svájci Protestáns Segélyszervezetnek, a HEKS-nek hála, adódott a lehetőség, hogy a Diakóniai Iroda menekültintegrációs részlegének munkatársa lehessek. Addigra már az egyetemet is befejeztem, így csatlakoztam a programhoz. Az előző négyéves projekt legvégén kapcsolódtam be, most kezdődik a következő négyéves ciklus. Úgy érzem, nagyon hasznos az, hogy nekem is a pandzsábi az anyanyelvem: a Kalunba Szociális Szolgáltató Nonprofit Kft-nél jelenleg is olyan családoknak segítek, akiknek ugyanaz az anyanyelvük. Hiába beszélik az urdut, az államnyelvet is, sokkal gazdagabban tudják kifejezni magukat pandzsábiul.

Az Európai Egyházak Migrációs Bizottsága tavaly ősszel póttagnak választotta végrehajtóbizottságába a Magyarországi Református Egyház jelöltjeként.

Ez meglepetésként ért, de nagyszerű lehetőségnek tartom, mert mindig is szerettem volna ilyen feladatkörben dolgozni, szolgálni. Úgy érzem, mintha Isten megengedte volna, hogy még jobban lássam a világ működését, ezért örömmel fogadtam. Egyelőre még rengeteget tanulok, de egyre jobban látom, hogy milyen feladatok vannak. Általános esetben évente háromszor van találkozó különböző országokban, de a póttagok csak akkor vesznek részt ezeken az alkalmakon, ha valaki nem tud jelen lenni – azonban most, a pandémia miatt online tartjuk a megbeszéléseket, így mindenki jelen lehet. Jó látni, hogy az idősebb, tapasztalt tagok mennyire felkészültek, öröm tőlük tanulni. A csoportban egyaránt jelen vannak különböző felekezetű teológusok, egyházi vezetők, szociális munkások és menekültügyi terepmunkások, így igazán teljes képet kaphatunk a szolgálati területekről.

Ennyi kultúrát, országot és nyelvet ismerve hogyan vélekedik a nemzeti identitásról?

Erről nagyon sokat tudnék beszélni, számomra ez a kérdés valóban szorosan összefügg a kultúrával, amelyben felnőttem és a gyökereimmel. Hiába élek már tizenhat éve itt, Európában, a környezetemben gyakran találkozom a pakisztáni kultúrával, ugyanakkor szabadon megélhetem a keresztyénségemet. Gyermekkoromban sokszor felmerült bennem, mekkorák a kulturális különbségek, hiszen hiába keresztyén a családom, a kultúránk pakisztáni, amely pedig az iszlám valláson alapul. Megtanultam, hogy keresztyénként is mindenkinek van saját kulturális háttere, az enyémre már hatott az európai és a magyar kultúra is, nehezen tudnám ezt elválasztani. Ezért úgy érzem, pakisztáni keresztyén vagyok, aki magyar is, de nem tudnám – és talán nem is kell – megmondani, hogy melyik mennyire. Számomra a keresztyénségem a legfontosabb. Láttam különböző országokat és különböző kultúrákat, de a keresztyén közösségben tudom mindig megélni, hogy mind Isten országának állampolgárai vagyunk – és ez felette áll a kulturális és nemzeti különbségeknek.

Angela Canadey

Fotó: Sebestyén László

Azon túl, hogy a legfontosabb, mit jelent önnek a keresztyénsége?

Nekem ez az életem alapja és a gondolkodásom forrása – pontosabban azon igyekszem mindennap, hogy ez legyen az alap. A hitemet otthonról hozom, ebben nőttem fel, de felnőtt fejjel már tudom, hogy nem csupán a neveltetésem miatt mondhatom magam keresztyénnek, hanem mert állandó, élő kapcsolatom van Istennel. Ő az, aki mindig választ adott a kérdéseimre és vezetett, ezért tudom, hogy hozzá tartozom. Sokszor felmerült bennem, hogy amikor elkezdek majd egyedül élni, és kikerülök a családi, keresztyén „buborékból”, vajon ugyanolyan lesz-e a hitem vagy változik-e majd. Tudtam, hogy akkor derül majd ki igazán, hogy én magam követem-e Istent. Azóta tudom, hogy nem változott semmi, nem a családom jelenlététől függött a hitem. Az egyedüllétben tapasztaltam meg leginkább, mennyire vigyáz rám Isten. Sokat tanultam, leginkább arról, hogy keresztyénnek lenni maga az élet.

Mi volt a legfontosabb tapasztalata ezen az úton?

Ha visszanézek az életemre, mindig meglátom benne Isten vezetését és tudom, hogy nem magamnak köszönhetem az elért eredményeket. Sokszor naponta történnek velem olyan dolgok, amelyekről úgy érzem, meg sem érdemlem őket, ezekért pedig nem győzök hálát adni. Ez a folyamatos vezetés egyre szilárdabbá teszi a kapcsolatomat Istennel. Azt is tudom, hogy ő még ennél is nagyobb csodákra képes.